Szabó Ildikó

 

 

Szürrealizmus és nőiség Szántó Piroska illusztrációiban

 

Szántó Piroska az 50-es évektől a 80-as évekig egyike volt a kor         legkiválóbb és legfoglalkoztatottabb illusztrátorainak, akiknek stílusát       elsősorban vonalvezetésük, figuráik karaktere határozta meg. A vonalak   sűrűsége, lendülete alapján első pillantásra meg lehet különböztetni     Reich   Károly, Würtz Ádám, vagy Kass János munkáitól.

 

 

 

 

 

A vonalakra és néhány színre redukált rajzi stílust nemcsak a Vajdától   örökölt szürreális tematika határozta meg, hanem az ötvenes évek nyomdatechnikai lehetőségei is.

 

Az egy- vagy kétszínnyomásos magasnyomó eljárás volt a legelterjedtebb, csak ritkán, és különleges esetekben alkalmazták a háromszínnyomásos technikát. A grafikusnak ehhez kellett alkalmazkodni. A 60-as évek raszteres mélynyomó technikája már lehetővé tette a színes akvarell használatát is, majd később, a hetvenes évek könyvkiadásában az igényesebb alapanyagok, papírok még tágabb keretet nyújtottak, a nyolcvanas évektől pedig az ofszet technika már valóban színvonalas, különleges megoldásokat is lehetővé tett az illusztrátorok számára. Szántó Piroska munkáinak értékelésekor sem lehet eltekinteni a technikai lehetőségek imént vázolt fejlődésétől.

Az illusztráció kezdetben kényszer és egyszerű megélhetési forrás volt Szántó Piroska számára, hiszen a többi európai iskoláshoz hasonlóan, akik megtagadták a „szocreált”, nem kapott kiállítási lehetőséget, egyéb állami megrendelést. Az ötvenes években még az illusztrálás is keserű csalódásokkal is teli.

„ Félig bőgve, félig röhögve vettem tudomásul, hogy a Tankönyvkiadó visszaadja a rajzomat, mert az ábrázolandó parasztcsalád nem a traktor árnyékában ebédel, hanem egy fa alatt, s a kisgyerek fejében nem micisapka, hanem kalap van.”⁶⁵

„… állandóan a fejünkhöz vágta az Ifjúsági Kiadó belső zsűrije: Ez nem Európai Iskola! Nem absztraktkodunk!”⁶⁶

Nehezen és lopva alakíthatta önmaga illusztrációs stílusát, hosszú évekbe telt, míg megtalálta azt a kifejezési formát, mely megfelelt a kiadóknak és önmaga mércéjének is. A természettel való archaikus kapcsolata szerencsére számos olyan illusztrációs feladathoz juttatta, melyben érvényesíthette összegző, virtuóz rajzi tudását, ami természetesen abból a gyakorlatból származott, melyet a szentendrei évek és az európai iskola idején sajátított el. A szürreális látásmód és kifejezés különösen a gyermekeknek szóló mesék, versek illusztrálásában bontakozhatott ki, igaz messze nem olyan szabadon, mint az önálló művekben, de az átlényegülés, még a legegyszerűbb tollrajzokon is felfedezhető, pl. Jan Larri Ezer kaland erdőn, mezőn című meseregényéhez készült illusztrációkon, ahol a történet is segítette, hisz a szereplők egészen picire zsugorodva félelmetes kalandokba keverednek pókokkal, virágokkal, lepkékkel. A szép színes borító igazi luxusnak számított 1964-ben, Ehhez méltó módon Szántó Piroska megalkuvás nélkül, mesteri módon hozta azt a kiérlelt komponálást, virtuóz vonalvezetést és szürreális absztrakciót, melyet saját stílusaként egyébként is alkalmazott. Nem megalkuvást, csak alkalmazkodást fedezhetünk fel. A műfaj minden esetben megköveteli a művésztől a szerzőhöz és az olvasóhoz való igazodást. Csak az igazán nagy művészek képesek ezt az alkalmazkodást úgy megtenni, hogy sem a művészi érték, sem az érthetőség, sem az egyéni stílus nem szenved csorbát. Talán bizonyíték lehet mindháromra, hogy a több mint harminc év távlatából az emlékeim alapján kerestem ki a könyvespolc mélyéről ezt a könyvet, mert a mind jobban megismert Szántó Piroska stílus határozottan rémlett fel, úgy, hogy akkor, gyerekként nem jegyeztem meg az illusztrátor nevét, csak a rajzokra emlékeztem, s arra, hogy soha nem olvastam el a történetet, csak a képekért forgattam újra és újra rongyosra a könyvet.

Ugyanez az egyszerűsített, gyermekek lelkéhez igazított szürreális tematika fedezhető fel Rónay György 1981-ben megjelent Mondd, szereted az állatokat? című verseskötetében szereplő illusztrációkon, melyekhez a szerző verset is írt:

 

 Szántó Piroska mákjai (részlet)

 „ fejükön kis korona kuksol,

    bohócot csinálnak magukból”

A kötetben szereplő egyéb illusztrációk is jó példái annak, mennyire természetes volt Szántó Piroska viszonya a gyerekekhez. Neki, akinek saját gyermeke nem volt, félig-meddig gyerek maradhatott élete végéig. Gyermekkönyvekhez készített illusztrációi játékosságuk, naivitásuk ellenére is magas szakmai színvonallal készültek, ezért alkalmasabbak némely mai „zsűrizetlen” könyvnél a gyerekek esztétikai nevelésére.

Szintén gyerekek számára készítette egyik legkülönösebb illusztrációját, mely Bartók zenéjéhez készült. A szombathelyi Bartók Béla Állami Zeneiskola előcsarnokát díszíti az a gobelin, melyet Szántó Piroska tervei alapján szőttek. Címe: Csak tiszta forrásból. 

A magyar ősregék és népmesék mitikus lényei színek, formák összhangzattanává, szürreális látomássá transzformálódnak. A csodaszarvas agancsa égő gyertyává lényegül, a szarvas négy lába kivillan az erdő buja „szőtteséből”, éppen úgy játszik a nézővel, minta a rege csodaszarvasa Hunorral és Magyarral, tekintete inkább macskáé, vagy inkább Szántó Piroskáé (különös, kékeszöld színű volt). A páva kényes, büszke, parádés tollazatának mintázata feloldódik az erdő virágainak kékjében és zöldjeiben, a fákról sanda madarak lesnek, igazi varázsvilág ez, méltó mű egy zeneiskolához, kicsi művészek titkokkal teli lelkéhez.

Felnőtteknek szóló könyvek közül is sok került kiadásra Szántó Piroska illusztrációival. Vas István feleségeként talán az illusztrálás területén élvezhetett némely kiváltságokat, mert férjének néhány verseskötetét, illetve az általa fordított kötetek közül néhányat ő illusztrált, így Vas István összegyűjtött verseit 1963-ban, melyhez egyszerű lavírozott tusrajzokat készített, Villon A nagy testamentum című versciklusát 1959-ben és 1971-ben is ő illusztrálta.  A két kötet közti különbség mutatja legjobban a technika fejlődése adta lehetőségeket.

Az 1961-ben kiadott Bocaccio: Dekameron illusztrációival elért sikere (Certaldo – ezüstérem) után megnőtt az illusztrációs feladatok száma és a feladatok komolysága is.

Az 1970-es 80-as években számos olyan könyv kiadásában közreműködött, melynek fő témája szintén a szerelem. Ezekhez készült illusztrációkban alkalmazta az önálló műveiben kikristályosított stílusát és technikáját, mint Kuprin Szulamit című művénél és Catullus Gyűlölök és szeretek című versciklusánál a csorgatásos és a montázs technikát. Az utóbbi műnél külön ki kell emelnem azt a finom rajzi iróniát, mellel Catullus vulgáris stílusához alkalmazkodott, merítve az antik görög vázafestmények egyes erotikus figuráiból.

Shakespeare Vihar című drámájának illusztrációi, technikai bravúrral megoldott csorgatott grafikáinak érzelmi mélysége, tartalmassága miatt a művész illusztrációs munkássága egyik csúcspontjának tekinthetők.

Szántó Piroska rátalált a fekete alapra csorgatott fekete festék halál-misztikájára, melyet arannyal kiegészítve a csodák és az ünnepélyesség hangulatával hintett be. Vonalainak könnyed játékossága, szépsége, néhol groteszksége feloldja ezek feszességét, teljességgel reprezentálva a shakespeare-i gondolatok mélységeit és magasságait.

Ha végigtekintünk Szántó Piroska illusztrációin, vagy egész életművén, megtaláljuk azt a kislányt, aki elindult, hogy regényhősnő legyen. Belebújt számos történetbe, végigélte, átélte azokat, hogy rajzaiba önmagát rejtse el. Ő ölelkezik a Catullus rajzokon, ő Prospero lánya és Salamon király szerelme, Szulamit, ő az erdőn elveszett csöpp gyermek, ő mosolyog a virágok közepéből, és ő a vén fegyverkovácsné is.

Illusztrátorként ugyanazt kereste, mint festőként:

     „Hát talán mégis az lenne a festő dolga, hogy fogja azt a belső zseblámpát, és rávilágítson arra, amire siettükben nem érnek rá odafigyelni az emberek? Természetesen mindez csak álarc. Az álarc mögött élnek a jelenségek, a világ szellemének tökéletesen érthető jelzései. Egy összefoglaló értelem elszórt láncszemei. Néha bízom benne, hogy megtalálom az összefüggést közöttük.” ⁶⁷

 

„Hiszen csak azt a fölöttébb egyszerű tényt szeretném közölni, hogy ha odafigyelünk, hát minden csoda ezen a világon.”

/Szántó Piroska/⁶⁸

 Illusztráció Shakespeare Vihar c. drámájához

 

 

Tábori Aranka szövő, grafikus kiállítása

Kiskunfélegyháza, 2010. március 22.

A megnyitó szövege:

„Nem regék habja, nem szép mesék:
asszonyok szőtték az idő köntösét,…”

/Magyari Lajos/

 

 

Tábori Aranka 1961-ben született Kecskeméten. Gyermekéveit Kapásfalun, majd Lakiteleken élte. Tanulmányait Kiskunfélegyházán, majd Szegeden folytatta, ahol gobelin szakon végzett. Később Budapestre került, és a népművészet kultúrkincsét tanulmányozva kezdett szőni, grafikáinak festményeinek meghatározó motívumkincseit ekkor kezdte összegyűjteni. 1987-től él Mezőkövesden.

Az egyetemes, illetve magyar népművészet – ezen belül a sajátosan ősi műfajjegyeket hordozó matyó népművészet – értékeinek átmentése az egyik legfontosabb törekvése.

Férjével, a mezőkövesdi születésű Laczkó Pető Mihály festőművésszel és gyermekeikkel együtt létrehozták az „Életfa” Alkotóközösséget. Munkáik az általuk működtetett alkotóházban és egy önálló kortárs galériában folyamatosan megtekinthetők Mezőkövesden.

 

Adalékok – részletek a lakiteleki közös kiállítás meghívójából:

 

„Az Életfa Alkotóközösség létrehozásának kiváltó ötlete az a felismerés volt, hogy gyermekeink (miként minden más gyermek) csodálatos, őszinte, tiszta, még romlatlan látásmódjából az általuk készített gyermekrajzok is bemutathatók legyenek. Az életkoruknak megfelelően ugyanolyan, vagy még nagyobb értékű – lelkivilágukról, érzéseikről, gondolataikról leghitelesebben szóló – munkák méltó módon egészítik ki a felnőttek sokszor kimódolt, „fennkölt” alkotásait. Így lett kicsi Magdó (akkor 5 éves, ma 15) a népmesék tolmácsolása mellett „költői” vallomások szerzője, a szövés rejtelmeinek ismerője, édesanyja művészi munkájának továbbvivője. Balázs (akkor 8 éves, ma 18) játékos, önfeledt forma- és ritmusérzéke ma a zene terén hasznosul, klasszikus ütős szakon tanul tovább. Bálint (akkor 11 évesen, ma 21) történelmi hősök, események bűvöletéből varázsolt szebbnél szebb látomásokat. Ma az építészmérnöki tanulmányait a képzőművészet egyszerre színesíti, kiegészíti. Természetesen közösségünkhöz társulhatnak a hasonló látásmódot képviselő alkotók, így például Fügedi István számítógépes szakemberként kapcsolódik hozzánk. Munkáink során – sokszor azonos rangú szövetségesekként – a művészet hétköznapi, alázatos robotosaiként dolgozunk együtt. 1987-től bérlői, majd tulajdonosai lehetünk egy 1817-ben épült műemlék tájháznak (Mezőkövesd, Kisjankó Bori út 30.), melyet bemutatóhelyként festő-szövő alkotóházként működtetünk.

Itt Aranka kétféle szövőszéken is dolgozik, fonással, „kártyás” és keretes szövéssel kapcsolatos érdekességeket mutat be részletesen felidézve a helyi hagyományokat, népművészeti értékeinket. A művészeti képzésben részt vevő diákoknak művészeti órákon, szakköri képzésben oktatja is a néprajzi-népművészeti értékeket. Az egyetemes, illetve magyar népművészet – ezen belül a sajátosan ősi műfajjegyeket hordozó matyó népművészet – értékeinek átmentése az egyik legfontosabb törekvése. A tájházban a lakiteleki mester által készített citerán magyar népdalokat játszik, énekével, előadásával elbűvölve a látogatókat. Ebben a tájházban megtekinthetők a főként népművészeti motívumokat, hagyományos jelképeket feldolgozó kisebb méretű alkotások. Hogy munkáink ne csak egy-egy rövid kiállítási időszakon belül legyenek megtekinthetők, ezért egy önálló galériát és vendégházat hoztunk létre a Mátyás út 49. szám alatt, ahol az Életfa Alkotóközösség tagjainak, hazai, illetve külföldi kortárs alkotóknak a munkáiból látható és látogatható állandó kiállítás. „

 

„A művészeti hangvételét tekintve a modernkedő, egymást túllicitáló csoportoktól messze leszakadva próbálunk megmaradni: hitben, erkölcsben, „ósdi” művészi értékítéletünkben. Sokat segítenek a versek, melyek több műnek kiváltó látomásos alapjai. A népköltészet, népzene, a klasszikus és mai vers és próza ugyanúgy lehet megindító-elindító élményforrás, mint a legörökebb könyv, a Biblia. Szent jelképek oltalmában, ősi díszben megjelenő, gyermekféltő Madonnák védelmében értékmegőrzés, hagyományaink átmentése, továbbadása, éltetése a célunk.”

/ Laczkó Pető Mihály/

 

A magyar népművészet általunk ma ismert formája a török hódoltság után alakult ki. A honfoglalás előtti és középkori díszítő művészetünk látens módon létezett, Erdélyben, székelyföldön őrizték meg legtisztább formájában. A kalotaszegi fafaragások és hímzések gazdagon tartalmazzák legősibb motívumainkat, a meándert, forgó csillagot, életfát. A rózsa, tulipán a törökökkel érkezett hozzánk. Páratlanul gazdag népművészetünk tehát történelmünk nagy sorsfordulatainak köszönhető, valamint annak a sajátos földrajzi elhelyezkedésnek, itt a Kárpát-medencében, amely a nyugati, északi, keleti és déli kultúrák találkozási pontjává tett bennünket.

A matyó hímzés bő 200 éves múltra tekint vissza, régen a magasra felvetett ágyak díszlepedőit kezdték virágos mintákkal kivarrni. A XIX. század utolsó harmadában  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  terjedtek el. A XIX. század  utolsó évtizedeiben egyre többféle motívumot hímeznek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált  a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A vászonhímzések szín,- és formavilága a Mezőkövesden igen nagy gazdagságot felmutató szűcshímzések ornamentikájából táplálkozik, a minták előrajzolói, tervezői gyakorta szűcsök lányai, legismertebb köztük Kisjankó Bori volt. Az 1900-as évek elején a  különböző rózsáknak, tulipánoknak, bimbóknak már  se szeri, se száma. A piros szín mindvégig megőrizte dominanciáját, mellette azonban egyre nagyobb szerepet kapott a zöld, kék, sárga.

Lükő Gábor 1942-ben a Magyar lélek formái című könyvében sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a népi díszítő motívumok gazdagodása jelentésvesztéssel járt együtt. A dekorativitás háttérbe szorította a szakrális jelentést.

Tábori Aranka munkássága azért is kiemelkedő, mert a mitikus-mágikus tartalmait adja vissza ezeknek a motívumoknak

 

A szentséghez kapcsolódni: ez a törekvés jellemezte évezredeken keresztül a hagyományos emberi közösségek kultúráját. Praktikum, esztétikum, szakralitás elválaszthatatlanul együtt volt egy-egy tárgyban. Egy szerves kultúrában a hétköznapi használati tárgyak az embereknek a szent tér és idő, környezet megteremtésében segítenek. A népművészet díszítő mintái, helyesebben: a világ, mint egységes, összefüggő egész tudását közvetítő szimbólumai ugyanis a mindenség rendjéről szólnak, gyakran világmodellt közvetítenek, végső soron pedig azt a tudást, hogy a világ jelenségei között érzékek feletti összefüggés létezik.

Ezt a transzcendens tudást a hagyomány szimbólumrendszerekben őrizte meg. A hagyományos közösségek jelképeket teremtő, jelképekben gondolkodó, jelképeket átörökítő emberekből álltak. Szimbólumok rendszerén keresztül alakult ki egy közösség identitása is. Egy díszített tárgyban a szimbólum lehetőséget jelentett egy magasabb értelem megragadására.

Tábori Aranka ennek az élő hagyománynak a részese, teljesen hiteles közvetítője, hiszen olyan közösségben él, ahol az asszonyok napjainkig megőrizték díszítőművészetük ősi motívumkincsét. Gyakorolja és tanítja is a hagyományos technikákat, s a mindenre nyitott, egészséges gyermekek boldogan fogadják be. A felgyorsult, modern életforma azonban a matyók földjét sem kerülte el, és a régi motívumok új felületeket, új kontextust keresnek. A jelen kor embere tárgyaival, öltözetével a globális egyformaságba simul. Kozmopolita identitását, ha igyekszik is levetni, elrejteni, hasztalan próbálkozik, ha léte a világgazdaság placentájához kötött.

Ma a praktikum, esztétikum anyagi érték hármasa határozza meg a tárgyat. A szakrális jelentés helyébe a reprezentáció fogalma lép. Lélek nélküli, légüres térben versenyt futunk hatalomért, pénzért, pozícióért és közben érezzük, valami hiányzik. Hiányzik a mese, a csoda, a hit, és mert hiányzik, keressük. Sokan, sokféleképpen, de már nem a mindennapi tárgyakban, sokkal inkább a magasművészetben. A modern, kiművelt ember a képzőművészetben találta meg a maga csodáját. A színes felületek, a festett világok, akár valódinak, akár kitaláltnak tűnnek, azáltal, hogy teremtve vannak, a genezis élményével szembesítik a nézőt.

Tábori Aranka képei azért hatnak ránk óriási erővel, mert egyesítik az ősi motívumok hordozta szakrális erőt a modern képalkotás katartikus hatásaival. A népművészetből, honfoglalás kori díszítőművészetből származó motívumokat határtalan könnyedséggel emeli át a keresztény magyar mondavilág illusztrációiba. Rajzain a keresztény szimbólumok szürreálisan kapcsolódnak ősi pogány jelképekkel.

Tusrajzainak vonalvezetése ösztönösnek tűnő, könnyed, mégis olyan sűrűn hajlik át egyik jelkép a másikba, hogy ha végig próbálom követni a tusba mártott toll útját, arra kell rájönnöm, nem véletlen egyetlen vonás sem. Minden műben történetek, mesék vannak elrejtve. Ahhoz, hogy olvasni tudjunk a képekről, ismernünk kell a jelek jelentését. A megfejtés izgalmas kaland. Órákig, napokig eltarthat. Ha az olvasás sorrendjét megváltoztatjuk, új mesét szőhetünk. Aranka grafikái, festményei valóban szőttesekhez hasonlóak. A felvető szál, mindig a fő motívum. Köré szövi, bújtatja a jelképek sokaságát. Színes képeit rétegenként rakja össze úgy, mintha egymásra terített, volna itt-ott szétfoszlott régi szőtteseket, néhol felsejlik az alul lévő motívum, máshol mintha foltot varrt volna rá, egy másik mintás anyagból, így teremtve jelentés rétegeket, melyeket nekünk kell egyenként lefejtve végül megfejteni a művet. A frottázsolt, finoman firkált aranyló, irizáló felületek, az akvarell, pasztell, tus technika könnyed keverése, a monotípia alkalmazása a jelentés ismerete, megfejtése nélkül is esztétikai élményt ad.

Boldogság számomra látni ezeket a munkákat azért is, mert igazi nőművészet, nem kimódolt feminizmus. Tábori Aranka anya, feleség, művész, tanár – sorrendiség nélkül. Régóta tudom, hogy az anyaság és a művészet egy tőről fakad, éppen ezért tökéletesen megfér egymással. Használjuk is a kifejezést: új mű született. Aranka képei kétség kívül születnek. A szellem, a tudás, a műveltség, a női teremtő erő gyermekei.

Az ókori görögök úgy tartották, az ember lelke a köldöke mögött van, mert lelkét a köldökzsinóron keresztül édesanyjától kapja. Aranka képeit nézve „köldökzsinórom”, lelkem fonala lekapcsolódik a globális placentáról és csatlakozik Boldogasszonyhoz, Babba Máriához.

Boldogasszony a magyar ősvallás nőistensége, a természet, a termékenység, a női teremtő erő, az egyetemes anyaság, az életerő szimbóluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, a szülést segítő, életadó istenanya, az anyatermészet megjelenítője. Az ősi istennőt talán Babbának vagy Bábának hívták, miként máig fennmaradt a csángóknál a Babba Mária elnevezésben, és a Napba öltözött leány meséjében. A szülő nő régen a Szent Bába, Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. Ez az anyai istenség a magyar hitvilágban a világ alapját megjelenítő, eget földdel összekötő, életet adó, lelket termő Világfával is azonos, ami az égen Tejútként jelenik meg. Ahogy az ég boltozatát a Bába motollájának nevezett Sarkcsillagnál a Világfa támasztja alá, akképpen a világmindenséget leképező házat, illetve a mestergerenda szobában lévő részét a ház Boldoganyának, vagy Boldogasszony fájának nevezett középoszlopa. A világfa a közép-ázsiai lovasnépek ősvallásának legalapvetőbb rendszerezési formája, ugyanúgy kifejezi az ősi hun, avar és magyar hit rendjét, mint jelképrendszerének szerkezeti felépítését. Igazi csoda, hogy a kereszténység felvétele után a magyar ősvallás legfontosabb vallási jelképe több mint 1000 éven át megmaradt a magyar nép em­lékezetében.

Minden növényi ábrázolás közül az életfa a legösszetettebb és legegyetemesebb jelentésű. Utal életre és halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, a folytonos megújulásra. A mélylélektan a gyökér, törzs, korona hármasát a ösztön-én, én, felettes-én kifejeződéseként értelmezi. A világfa a magyar népmesék világképében az ÚT, amelyen a mesehős az égbe vagy az alvilágba jut. Az ősi kultúrákban a magasra növő fa jelképezte a föld ég felé törő életerőit, a földi élet Isten közelségébe törekvő vágyait és hajtásait. Mélyre nyúló gyökereivel viszont a földalatti világgal való kapcsolatokat idézte fel. A fa törzsével, ágaival, gyökereivel az égi, a földi, a föld-alatti világgal való kapcsolatkialakítás lehetőségének jelképes értékévé vált.

A megfaragott fa szakrálissá válik, az életfa, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként megjelenő, földet éggel összekötő világfa „része” lesz, amely Boldogasszony óvó-védő erejét közvetíti.

Az asztalhoz, fához vagy zöld ághoz kapcsolódó mágia (kopogás háromszor az asztalon, ételek, tárgyak erővel telítődése, a középoszlop tisztelete, sőt kultusza, a fejletlenül, betegesen született gyermek jelképes újraszületése érdekében kétágú fa között történő átadása, fánál végzett áldozat, az ablak alá, kerítésekre, kapura, a szárazmalom tetejének csúcsába, felépült ház tetejére tűzött zöldág, sőt az épületek növényi ornamentikája, valamint a tavasszal vágott ágakkal az állatok megvesszőzése, a zöldághordás, ágszentelés) célja is a termékenységvarázslás, varázserővel való telítés, megtisztítás, megáldás – azaz Boldogasszony bőséget teremtő, védelmet adó erejének közvetítése, a gonosz erők távol tartása volt.

A kiállítás vezérgondolata ez, több képen is megtaláljuk. A Teremtés mítosza, az Ősi jelkép, a Szent jelképek oltalmában, a Fonó Anya, a Napba öltözött asszony, a Gyümölcsoltó Boldogasszony című alkotások mind ezekből a jelképekből születtek.

Az ág révén teremtődött analogikus kapcsolat Boldogasszony és az általa képviselt nőiséget megjelenítő szarvas között, mert annak agancsa is éppúgy elágazik, mint a fa.  Így lett már a szkítáknál is női princípium az arany szarvas.

Aranka ezt a kapcsolatot idézi meg aranyló színekbe öltöztetve a Csodaszarvas című képen.

Nem lehet véletlen az sem, hogy Nagyboldogasszony ünnepe szomszédságában van Ilona-nap, Ilona ugyanis szarvast jelent, a szarvas pedig azonos azzal a női minőséggel, amely a pogány magyarok mitikus világában Hunor és Magor anyjaként is megtestesül, ő Eneh, azaz ünő, akitől Kézai krónikája szerint a testvérpár és így a hunok és magyarok származnak, s ő Emese is, a mitikus ősanya, Álmos szülője, akinek öléből, mint a Világfa tövéből forrás fakad, s nem utolsó sorban ő az égig érő fán lakó Tündér Ilona is, a fa őrzője, a tündérek (a bábák) királynője.

Az őshitnek központi alakja volt tehát Boldogasszony, mint Anyaistennő, ezt bizonyítja a magyarok máig jelentős Boldogasszony-kultusza. A kereszténység felvételét követően Szűz Máriával azonosították alakját, nevét Szent Gellért legendája szerint a püspök tanácsára a hittérítők Szűz Máriára alkalmazták. Szent István közvetlenül halála előtt felajánlotta Boldogasszonynak az országot, azóta Magyarország Mária országa, Szűz Mária a nemzet gondviselője. István szertartásos, mintegy mágikus tette így alkalmat adott arra, hogy Boldogasszony alakjában ősi tartalmak éljenek tovább, azaz szerepe így átmentődött, továbbra is a védelmező erő megtestesítője volt, házat-hazát óvó istennő, akinek alapvető feladata a család és a nemzet óvása.

A rózsa, mely a matyók központi motívuma az egyetemes keresztény szimbolikában Mária jelképe. A lorettói litániából származó Mária megszólítás, a Titkos értelmű rózsa már a 14. századtól sajátos magyar értelmezést kapott. Szokásos ábrázolása, melyet Aranka is megidéz az, hogy Mária jobbján tartja Gyermekét, bal kezében jogar, Fia kezében országalma van. Ő Boldogasszony, akinek Szent István az országot felajánlotta.

A Titkos Értelmű Rózsa, a Trónoló Madonna és a Gyermekféltő Madonna című alkotásokban láthatjuk őt.

Aranka motívumai között azonban a férfiak jelképeit is megtaláljuk. A 18-19 századi lőportartók szarvasagancs faragásaiból ismert férfiarcú napkorong (svasztika), életfa kis Nap-ábrákkal, körülötte a forgó rozetták, holdsarló szarvasbikával, körtánc ábrázolás, koronás oroszlán, vagy a kun vitéz kezeiből leányt mentő Szent László lovagkirály is feltűnik, hisz a világban lévő egyensúlyt a férfi és női erők egyensúlya adja ugyanúgy, mint a családban, mely a kozmikus világ modellje. A legtöbb nép ősi mítoszában a férfit a Nappal, a nőt a Holddal azonosították. És ahogyan a Hold a Naptól kapja fényét, úgy a nő is a férfi mellett ragyog igazán.

Tábori Aranka művészete a magyar nép művészetéhez hasonlóan csodálatos összefonódása ez az ősi, pogány, és keresztény hitvilágnak. Megtanít bennünket arra, hogy bár az emberiség életformája, világnézete folyton változik, a régi hit jelképeivel együtt belesimulhat az azt követőbe, évszázadokon át egyre gazdagodva részévé válhat a jelen, s majd a jövő kultúrájának. Ehhez azonban szükség van közvetítőkre, művészekre, akik elkötelezettek abban, hogy a múlt értékeit el ne feledjük. Ők a modern kor mágusai. Műveik elvarázsolnak, jelképeik kiemelnek az anyagi világból, felrepítenek a transzcendensbe, ahol gondolataink szabadon áramolhatnak térben és időben.

A kiállítást Carl Gustav Jung gondolataival ajánlom figyelmükbe:

„Aki ősi képekkel beszél, az ezer hangon szól, amit meghatároz, azt megragadja és uralja, majd fölemeli az egyszeriből és múlandóból az öröklét szférájába, az egyéni sorsot az emberiség sorsává teszi, és ezzel előhívja azokat a segítő erőket is, amelyek az emberiség számára mindig is lehetővé tették, hogy minden csapásból megmenekedjen, és a leghosszabb éjszakát is átvészelje. Ez a művészi hatás titka.”

(Carl Gustav Jung – Művészetpszichológia)

 

 

Lukács Ferenc kiállítása

2010. április 13.

Móra Ferenc Művelődési Központ

Kiskunfélegyháza

 

Weöres Sándor: Könyörgés

 

Láthatatlan kör-pántokon keringő égi tüzek,

alattatok, mint a hangya, egyetlen morzsát viszek,

 

az is súlyos, a hozománytól összeroskadok,

bár jutna egy sugár a hatalmatokból, kör-pályás csillagok.

 

Ó ismeretlen tenger súlya! ti öröktől ismeritek,

öröktől örökre körbe vinni nem restelitek,

 

így forgatjátok az egész világot, bátran, könnyedén!

de ércetekből egyetlen szilánk: mire megyek én?

 

 

Lukács Ferenc kiállítása a Móra Ferenc Gimnázium 200. jubileumi tanévének eseménysorához kapcsolódik. Ő is, mint számos egykori diák, aki képzőművészettel foglalkozik, önálló tárlattal mutatkozik be a Kiskun Múzeumban március 15-én megnyitott 200 év művészete című kiállítás mellett.

 

Vannak tehetségek, akik céltudatosan és nyílegyenes úton haladnak kitűzött céljuk felé. Hamar érnek el sikereket, jól látják, hogyan kell az úton járni. Ők kevesen vannak. A művészek többségének kanyargós út jut, vagy azért, mert nehezen határozzák meg a célt, vagy azért, mert túl sok akadályt kell kerülgetniük, s az akadályok nagy részét olykor önmaguk rakják le. Ez utóbbiakhoz tartozik Lukács Fecó is. A művészet történetében jártas ember azonban tudja, hogy a kanyargós, rögös úton járó festők művészete gyakran teljesebb, mint a sima úton járóké. Az akadályok megedzik, elmélyítik a művészt. Hosszabb az út, több idő kell a célig, de több az élmény, a találkozás, a tapasztalat mely inspirálja a művet.

Két kérdést kell feltennünk, és megválaszolnunk, ha meg akarjuk határozni a művészt.

Az első kérdés: mi a festő célja? Voltak korok, amikor nagy, magasztos eszmék szolgálatába álltak a festők, voltak korok, amikor nagy hatalmak állították (kényszerítették) őket szolgálatba. Ma egyszerűbb a cél. Csupán annyi: járni az úton.  Festeni. A gyermek, aki elhatározza, hogy festő lesz, csak egyet akar, engedjék festeni. Csak akkor boldog, ha elmerülhet, tobzódhat a színes vonalak, foltok orgiájában, ha teremthet, ha reprodukálhat, ha másolhat, ha játszhat, ha viccelődhet, ha üvölthet, ha sírhat, ha simogathat, ha szerethet, de mindezt festékkel, ecsettel, ceruzával, tollal. Célját az éri el, aki meg tud maradni az úton. Aki egész életében alkot, aki nem hagyja abba. Művész az, aki végigmegy az úton. Most hallom a kételyek felháborodott morajlását…jogos! Valóban, pusztán festeni valahogy, még nem művészet.

A második kérdést is meg kell válaszolni: hogyan fest a művész?

Mert hát az úton lehet járni magányosan vagy csoportosan, bicegve, tyúklépésben, lassan, komótosan, sietve, rohanva, megfontoltan, vagy bátran, egyet előre-kettőt hátra lépve, térden csúszva, esetleg fél lábon ugrálva, vagy mindezeket váltogatva. Mind jó, ha méltósággal, és őszinte szándékkal, nyitott szemmel, nyitott érzékekkel megyünk. Csak egyféleképpen nem járhat egy művész. Sompolyogva.

 

Lukács Ferencről tudjuk, hogy már gyermekként rálépett a festészet útjára, ahonnan az óta sem tért le. Néha bicegve, meg-megállva, máskor szökellve halad, de soha nem sompolyog. 37 évesen még keresi a tempót, a témát. Amikor azt kérdeztem tőle, mit akar a festészettől, a festészet által elérni, először olyan szemekkel nézett rám, mint egy kisfiú, amikor megkérdezi a tanító néni, hogy készen van-e a házi feladat. Aztán hirtelen, egy érett ember pillantásával közölte: letisztulni.

Ez a kiállítás olyan, mint a pillanat, melyben megállítjuk a festőt az úton:

- „Bonjour, monsieur Lukács” - üdvözöljük, majd megkérdezzük, hogy van.

A képek válaszolnak a kérdésre, hiszen mindegyik egy lélektani impresszió. Ha jól szétnézünk, hamar észrevesszük, hogy a tárlat két részre osztható. Vannak a letisztulás felé mutató meditatív, keleti hatású virágos csendéletek, bambusznádak. Ebbe a sorba tartozik az álmodozó női arc, és a naplementés, pálmás tájkép is, mely akár Paolo Coelho Alkimista című regényének illusztrációja is lehetne. Ezek a művek szépségükkel megragadnak, de egyben merengésre is kényszerítenek, Babits sorait juttatva eszembe:

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja,

s oly óvatossan, hogy minden füszál

lágy leple alatt egyenesen áll

és  nem kap  a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes,  dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban vigyázd, hogy gyújtják a napfényű gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton , melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán;

szédülj, vagy vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg az utcasarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalámpák kettős vonalát,

vagy épp a vízi városban, a Riván,

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messzi múltba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is má,r de nincs is,

melynek emléke sohasem lehet hűvös,

melynek emléke teher i,s de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégiscsak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis csak arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok, és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő, sziszifuszi kő?

miért az emlékek, és miért a múltak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a kicsiny füszálat:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

 

…miért szárad le, hogyha újra nő? A dacos gyermek is felteszi a kérdést, sok másikkal együtt. Választ a felnőttektől nem mindig kap.

A kiállítás másik tematikusan elkülönülő része a gyermeklétről szól. Akár címet is adhatnánk a sorozatnak: Dackorszak.

A felnőttek által meg nem értett, magára hagyott, de az önállóságot maga is követelő, konok, mégis ártatlan gyermek látványát az előbbi meditatív képek lassabb festésmódjával ellentétben, gyorsan, a felettes én kontrollját kiiktatva teremtette meg a festő. Gyermekkori emlékeket engedett felszínre törni. Vad, csapongó gesztusokkal, automatikus vonalvezetéssel, lendületesen kerültek fel a fekete-szürke vonalak, élénkpiros, neonzöld, harsány lila, sárga, kék foltok a szabad teret teremtő nagy, fehér felületekre. Szinte minden képen felülnézetből látjuk a gyermeket. A festő a tekintélyes felnőtt szemszögéből láttatja a gyermeket, aki hol dacosan, unottan, szemtelenül tekint ránk, hol, bájosan, szelíden. Van, ahol átlényegül szörnyeteggé, vagy buta csirkévé, máshol bohócként bámul ránk. Tekintete azt mondja: Bohócnak neveztél? Hát ezentúl az leszek.

Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse kell, hogy eszünkbe jusson:

 

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

- Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

 

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám:

Lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felkoncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta

s az asztal tetejére állt.

 

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

 

És ahogyan én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

 

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

- föl! föl! - mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

 

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök:

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között:

tenni akartam, bosszút állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra - és már gyűlőltem

mindenkit, aki elnyomott.

 

Gyűlőltem, óh hogy meggyűlőltem!...

És ekkor , zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: Te kölyök! - Aztán

No, ne félj! - mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.

 

Kolozsvári Sándor kiállítása

2010. január 22. Kiskunfélegyháza

 

A megnyitó szövege:

 

Mottó: „Művésznek lenni annyit jelent, mint kétségessé tenni a művészet mibenlétét.”

Joseph Kosuth (1969)

 

 

Különleges élmény lehet ez a kiállítás azoknak, akik szívesen kísérik figyelemmel a félegyházi alkotók munkásságát. Kolozsvári Sándor elmúlt húsz évben készült grafikáit láthatjuk. Különleges ez azért is, mert Kiskunfélegyházán még nem szerepeltek ezek a művek, és azért is, mert a művész csak ritkán vállalkozik arra, hogy grafikai úton valósítsa meg elképzeléseit.

A kiállított anyag jól láthatóan két részre különül. Az aula hosszú folyosójára a 90-es években készült, személyes élmények ihlette rajzok, illetve montázsok, kollázsok kerültek, a felső térben pedig az elmúlt év során alkotott meditatív-konstruktivista képek kaptak helyet. A kiváló rendezésnek köszönhetően nemcsak az egyes művek intim szférájába hatolhatunk, hanem beleláthatunk abba a művészi alkotó folyamatba, amely során egyes motívumok éveken át fel-felbukkanva, átalakulva, leegyszerűsödve, sőt átlényegülve végigvonulnak Kolozsvári Sándor művein. Hozzáteszem, az itt látható művek csak nagyon keskeny szeletét képezik annak a hatalmas művészeti anyagnak, melyben a pontoknak, vonalaknak, foltoknak, geometriai formáknak sajátos, olykor magán-mitologikus jelentésrendszere van.

A hosszú folyosó jobb oldalán végighúzódó képsor szembetűnő közös jegye a női test, pontosabban annak kiragadott részletei, melyeket, bár tónusokkal gazdagon árnyékolt térformaként jelenített meg a művész, mégis egy-egy transzparens síkra feszítve illeszteti be az előbb említett geometriai rendszerbe. A művész, lévén férfi, természetesen vonzódik a szép női test látványához, és mint minden alkotó saját stílusában jeleníti meg. Gyakorlatilag beemeli abba a másik, számára természetesebb, otthonosabb közegbe, amellyel már évtizedek óta foglalkozik. Ugyanezzel a módszerrel él a szemközti soron látható képeknél. A személyes élmények, számára fontos emberek portréi válnak annak a konstruált síknak részévé, amely mátrixként létezik együtt a többi Kolozsvári művel.

A Kolozsvári életmű tulajdonképpen egy egységes rendszer. Ha jól megfigyeljük, nyomon követhető az elmúlt évtizedek alatt történt változás, amely során az expresszív erejű homokképek tobzódó felületei egyre inkább simulnak. Kolozsvári Sándor közelít a síkhoz. Mintha mindig is létezett volna egy rejtett cél. A tökéletes rend keresése, az érzéki, organikus felületű homokképektől a faszöges képeken át az elmúlt évek körös festményein is túl az itt látható fekete alapon megjelenő minimalista vonalakig. Úgy látom, Kolozsvári Sándor fokozatosan távolodik az anyag térbeli kiterjedésének megragadásától az anyagi világ meditatív, metafizikus megértéséig.

Visszatérő motívum a faszög, amely háromszögben végződő téglalapként, jelként, más művek idézeteként szerepel a női formák körül, éppúgy, mint a háromszög, fekete négyszög és a kör. Ezek a formák építik be az aktuális, fotórealista módon grafitceruzával megrajzolt test és arcrészleteket Kolozsvári Sándor egész életművébe. A fekete és arany szín szintén végigvonul művein, de mindig más kontextusban, mindig más jelentéssel. Az arcok mellett pusztán a sík tagolásaként, kompozíciós elemként, az újabb képeken a papír alapszíneként, mint a végtelen univerzum jelképe. Ebben a síkon megjelenített végtelenségben találkozik a tökéletesség, a precízen szerkesztett karcsú vonal a kézzel rajzolt szabálytalan, néhol megbicsakló vonallal, a tökéletlenséggel, mely szükséges a rendhez, és harmóniához. Az abszolút tökéletesség magában hordozza a tökéletlent. Nincs tökéletes tökéletlen nélkül. Semmi nem létezik önmaga ellentéte nélkül.

Ez az az idea, amely kifejezésre jut Kolozsvári Sándor művészetében.

Az idea, ötlet, gondolat, koncepció, mint a művészet fő mozgatója és végső célja egy magyar származású amerikai művész, Joseph Kosuth programja volt. Kosuth Kolozsvári Sándor példaképe. Ő a konceptuális művészet, a koncept art szülőatyja. Ennek az irányzatnak, és Kossuth elkötelezettségének tagadhatatlan nyomait itt is felfedezhetjük.

Engedjék meg, hogy Kolozsvári Sándor művészete iránti tiszteletem jeléül felolvassak néhány gondolatot Joseph Kossuth-tól.

 

 

 

 

Fekete Zsolt kiállítása – Huszonegy év, huszonegy kép

Kiskunfélegyháza, Petőfi Sándor Városi könyvtár

2010. április 15.

 

 

Fekete Zsolt kiállítása immár hetedik a sorban azok közül a tárlatok közül, melyet a Móra Ferenc Gimnázium 200. jubileumi tanéve alkalmából szerveztünk. A 200 év művészete című nagy kiállítás mellett szükségesnek éreztük, hogy az aktív, rendszeresen alkotó és kiállító művészek önállóan is megmutatkozzanak a múzeumi tárlat mellett.

Egy kiállítás megnyitója mindig ünnep annak, aki lelkének darabkáit tárja fel közönsége előtt, s ünnepnek kell lennie akkor is, ha a világ történései zorddá, vagy szomorúvá teszik is a körülményeket. Sőt! Még inkább kell a léleknek az ünnep. Kell vigasznak, erőnek, mely továbblendít; mert Ottlik Géza szavaival élve „A művészet az angyalok összeesküvése a világ feje fölött.”

A sors úgy hozta, az én tisztem lett ez az ünnep, s talán nem is véletlen, hogy két egykori gimnazista rajz szakkörös áll most egymás mellett. Pedig véletlenek sorának tűnik mindaz, ami összeköt bennünket. A pénteki rajz szakkörökön történt bohóckodásokon, a nyári közös alkotótáborokon, a kiállítás rendezéseken túl a legjobb gyermekkori barátnőmmel szövődő szerelmen át egészen a jelenig, mikor az ifjabb Fekete Zsolt csibészes mosolygásában hetente felfedezem őt, mikor belépek ugyanabba a tanterembe művészettörténet órát tartani, ahol egykor az idősebb Fekete Zsolt nézett cseppet sem stréber mosollyal tanáraira. A gimnázium öreg falai között hangzott el az a mondat is, aminek értelmén már akkor kénytelen voltam hosszasan gondolkodni: „A párhuzamosok a végtelenben találkoznak.” És hogy a végtelen fogalmának nem csak matematikai, fizikai, hanem metafizikai jelentése is van, azt Márai Sándortól tanultam meg, aki az Eszter hagyatéka című regényében egy helyütt a következőket írja:

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

A végtelenben, ahol az a pont van, ahol a párhuzamosok találkoznak, ott lehet minden, ami szép, minden, ami tökéletes. Oda kívánkozik minden, ami jó, minden lélek, aki nemes. Onnan származik a tehetség, és onnan származik az a valami, ami a legtöbb ember lelkének része: a vágyakozás a szépség után.

"Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk." (Márai Sándor)

És mert tegnap meglátva Zsolt képeit, olyan hangulat fogott el, mint mikor Márait szoktam olvasni, hadd folytassam hát egy másik tőle vett idézettel:

„Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.
Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy  a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.”

Ezt az álmot, ezt a mesét, amiről Márai ír, ezt adja vissza Fekete Zsolt, és mert a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, Zsolt álomszerű képi világa nem csak Márai elveszett álmait adja vissza, hanem sok-sok emberét, akiket elvarázsol ez a látvány.

21 évet vártunk erre a kiállításra. Huszonegy évvel ezelőtt kezdett Zsolt olajjal festeni. Korábban főként tussal dolgozott. Vékony hegyű tollal, cizellált vonalakkal, bravúros gyorsasággal, könnyedén ontotta magából már gimnazista korában is a meseszerű, szürrealista rajzait. Festői korszaka kezdetén csak a technikát tökéletesítette, és főként tájképeket festett. Kiskunfélegyházán ötévente rendezett egy-egy kiállítást. 1995-ben csak tájképekkel mutatkozott be, 2000-ben félegyházi utca részleteket, jellegzetes belső udvarokat, napfényes kerteket láthattunk. 2005-ben következett a mediterrán korszak bemutatása, ahol már néhány szürrealista alkotást is szerepeltetett. Mindvégig ott bujkált képeiben az a látomásszerű, álomszerű sejtelmesség, amely olykor már zavaró is volt, az egyébként impresszionista stílusú képeken. Szinte, mintha visszatuszkolta volna ezt a kikívánkozó, gyermekkorától belül feszengő érzést, amit most kiengedett, mint Aladin a dzsinnt a palackból.

A meséből vett hasonlat itt nem véletlen. Ez a kiállítás, mely negyedik a sorban, hisz ismét eltelt öt év, tehát a gimnáziumi jubileumtól függetlenül is esedékes lett volna a következő (már megint a nem véletlen, véletlen egybeesés), már teljes egészében a meséről szól.

A művész azt vallotta nekem tegnap, hogy minden kép egy mese. Mindegyikről van története, talán egyszer le is írja, de a közönségre bízza, hogy ha megáll egy-egy festmény előtt, milyen mesét talál ki hozzá, hisz minden emberben más mese él, aszerint, hogy milyen élményanyaggal rendelkezik.

Azt mondtam, huszonegy évet vártunk erre a kiállításra. Huszonegy éve fest Fekete Zsolt. Minden évért egy képet hozott. Huszonegy képet látunk a falon. Azt mondtam, vártuk. Sokszor beszélgettünk mi, festőtársak arról, hogy de jó lenne, ha Zsolt rendezne egy olyan kiállítást, ahol csak ezek a meseszerű, a festő belső élményeiből fakadó képek vannak, mert ez az igazi Fekete Zsolt stílus. Ez az, amit a gimnáziumban rajzszakkörön láttam, ez az, ami abból tiszta gyermeki lélekből fakad, amit nem befolyásol semmilyen érdek. Abból az időből való érzés ez, amit minden gyerek átél a kezdet kezdetén, amikor a papír fölött a teremtés élményének örömével rajzol, nem törődve azzal, hogy a felnőttek felismerik-e a vonalgubancban a traktort, vagy a Bodri kutyát.

Önök közül úgy sejtem sokaknak nem meglepő, hogy a fenti gondolatokhoz is találtam egy Márai idézetet:

“Mert az ember – ezt egyre inkább hiszem – csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket.” (Márai Sándor: A bűvész)

Hogy Fekete Zsolt mennyire őrizte meg önmagában a gyermeket, a nyilvánvaló látványon kívül az is bizonyítja, hogy mikor az ihlető forrásokról faggattam, akkor a számítógépes játékokat is megemlítette, különösen Az utazó és a Gótika című képek kapcsán.

Természetesen mindannyian látjuk, hogy a gyermeki lélek nem gyermeki festői tudással párosul. Zsolt vérbeli profi festő. Már nem keresgéli a festői eszközöket. Villámgyorsan, bravúrosan helyezi fel a jól begyakorolt képi elemeket, ismeri a régi és a modern festőanyagok teljes tárházát. Ecsettel, festőkéssel, gumilappal felrak és visszatöröl, elhúz és pontosít, minden részletet úgy, ahogy előre elképzelt. A véletlen csak ott dolgozik, ahol az anyag és technika megkívánja. A gyors festésmód egyrészt az elmúlt több mint húsz év munkájának a gyümölcse, másrész Fekete Zsolt stílusának sajátja, és szükségszerű is annyiban, hogy az előre eltervezett kép által követelt hangulat illékony, éppúgy, mint az idő, melyet a saját témák megfestésére szánhat.

A mesék, melyeket a művész itt megidéz, bármily gyermeki lélekből fakadóak, mégsem gyermekeknek szólnak. Felnőtt mesék ezek, mint Krúdy történetei, Szindbád utazik ilyen lelki tájakra, ahol az elveszett Aranykort keressük. Az Aranykor érzetét színekkel éri el a festő. Mindent ural az aranyló barna, sárga, melynek kiegészítő színe a lila mély bordóba hajlik, így nem lesz rideg, de vidám se. De az arany festék is kicsillan itt-ott. Az élénk, erőteljes vörösek, világos kobaltok, cölinkékek csak épp, hogy felvillannak, tekintetünket ez által fókuszálják a misztikus térben megjelenő múlt századi szereplőkre. A melankólia, a romantikus elvágyódás testvéreként átölel bennünket és visszaröpít majd százötven évvel korábbi időkbe, a kiegyezés utáni boldog békeidők hangulatába. Kacskaringós indák, indaszerű ágak, hajlékony erkélyek, lámpavasak, kandeláberek, düledező házfalak, soha nem volt épületszerkezetek, eső mosta, macskaköves utak, csúcsívek, sikátorok, alkotják azt a festői készletet, amelyeknek segítségével Fekete Zsolt bármikor, bárhol elvarázsol bennünket. Úgy érezzük magukat, mintha Chipolla most húzott volna ki a kabátja alól. De mielőtt fantáziánk tovább szaladna, és Bulgakov Fekete Macskája megtréfálna bennünket, zárjuk ezt a megnyitót végül mégiscsak Máraival:

“És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az igényről)

 

Holló László megemlékezés

2010. március 5. péntek Kiskunfélegyháza, Móra Ferenc Gimnázium

 

Holló László Kiskunfélegyházán született 1887. március 6-án, és 1976-ban hunyt el Debrecenben. Mindkét város díszpolgárává választotta. Munkácsy- (1960) és Kossuth-díjas (1961), érdemes művész (1964), kiváló művész (1971).

Szülővárosához és egykori iskolájához több szálon is kapcsolódott. Félegyháza és a gimnázium nemcsak a gyerekkor, az iskolai tanulmányok helyszíne volt. Édesapja volt az iskola igazgatója. Nem volt még gimnazista, mikor nap, mint nap ide vezetett az utcai csatangolások végén lihegős futása. Ezen falak között serdült és vált felnőtté, itt határozta el, hogy nem foglalkozhat mással, csak a festészettel. Kuncz Béla tanár úr ismertette meg vele az olajfestéket. Az olaj, és terpentin illata örökre nosztalgikus érzéssé vált, mindig felidézve az iskolai rajszertárt.

Érettségi után a Budapesti Mintarajziskolában tanult 1904-1909 között, majd Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, azután Özvegy Kalmár Józsefné ösztöndíjával Párizsban képezte magát Volakovszkij szabadiskolájában. 1912-ben a párizsi Union Internationale des Beaux-Arts et des Lettres tagja lett, de pénzhiány miatt haza kényszerült jönni. Megfordult a Tisza-parti Técsőn, Hollósy nyári szabadiskolájában is. Az 1910 körül készült művein még a szecesszió eredményeit kamatoztatta, de Hollósy hatására erőteljes színkontrasztokat kezdett alkalmazni paraszti témájú művein.

Olaszországi, spanyolországi tanulmányutak után Debrecenben telepedett le 1914-ben. A háború évei alatt polgári szolgálatosként tanítói feladatot teljesített, és közben érlelődött festői stílusa. A 10-es évek végén, a 20-as évek elején impresszionista, néhol posztimpresszionista stílusban festette szabadban álló aktjait, portréit, 1924-től bontakozott ki expresszionista stílusa.

A húszas években elsősorban bibliai, mitológiai témák foglalkoztatták. Biblikus képein, El Greco hatására erőteljesen nyújtott alakokat jelenített meg drámai megvilágításban, izgatott ecsetjárással, erős színellentétekkel.1928-1968 között Tiszadadán töltötte nyarait. Olajképein és grafikáin egyre inkább a szociális nyomort ábrázolta, főként az alföldi tájat és az itt élő, küszködő embereket festette. Tájélményei hatására tiszta, keveretlen színeket kezdett használni, nagy szerepet szánt a színkontrasztoknak, a sárgák és ultramarin kékek ütköztetésének, a dús festékfelhordásnak. Fontos lett a faktúradinamizmus, a groteszk hatást keltő formatorzítás. Horizont fölé magasodó, monumentálisan megjelenített parasztemberei jelképi erejűek a Kérész szedők, 1929 és a Lucernakaszálás, 1928 című művein. A magyar történelmi múltat expresszív erővel jelenítette meg a Fehér ló áldozása (1929), majd a Szentkorona felajánlása (1937) c. vásznain. A 40-es években vissza-visszatért alaptémájához, a paraszti élet drámájához. Pl. a Hazatérés, 1941; a Tengerihántás, 1942; és a Mezei munkások, 1942 című képein.

1942-től a Képzőművészek Új Társasága röviden KÚT, majd a Művészház (1924-1927) és az Ady Társaság tagja, melynek 1927 és 1930 között első osztályelnöke. 1946-1949 között a Művészek Szabadszervezete tagja.

A hatvanas évek felé képei vidámabb témákat, oldottabb festésmódot mutatnak. Tiszadadán készült munkái színesek, változatosak (Simonyi óbester faültetése, 1960; Bajuszék háza, 1962).

Utolsó éveiben inkább csendéletek, műterembelsők, tájképek kerültek ki ecsetje alól. Jelentősek önarcképei, akvarelljei is. Freskótervei közül csak egy látható Debrecenben, a krematóriumban (1932).

 

Holló László munkássága az alföldi festészettel (Tornyai János, Rudnay Gyula, Koszta József) rokon, ám mégis egyéni karakterű életmű, melynek alapja a sorközösséget mutató és vállaló emberi érzékenység. Ennek az érzékenységnek gyökerei ide vezetnek az Alma Mater falai közé, ahol emléktáblája gondoskodik arról, hogy emberi és művészi példájáról ne feledkezzünk el. Ennek szellemében helyezzük el az emlékezés koszorúját.

 

 

2011. augusztus 19. Kiskunfélegyháza, Művelődési Központ

Búcsú Alinda és Szabó Ildikó közös kiállítása

 

Ildikó Szabó

I was born in Kiskunfélegyháza in 1967. I have been dealing with arts since I was 15 years old. I graduated at Juhász Gyula College in 1990 and recieved my second diploma in 2006 at Moholy-Nagy University of Arts. I have been working as an arts teacher since 1994 and therefore the creative work of arts and teaching have inseparably bound togeter during the past decades. Besides the subjective self-expression, with my works i am trying to give moral values to people.

This exhibition, even to me is special, since it leads to the land of fables. I chose tales for grown-ups, but I introduce them through the favourite games of my childhood, with the help of still lifes, or ordinary objects. These objects are magical „creatures”. They have souls, they wear the personalities and fates of their possessors, they become a symbol by their function. Objects can also tell stories. When I was a child, I used to play with them, like they were characters of a story. My favourite ones (buttons, strings, colored yarns, over-sharpened pencils, old pens, my grandmother’s chair and wooden box) now became characters on the paintings. For more than 10 years I have been intrested in expressing femininity, so i seized the opportunity again; the main characters of the tales are women.

Titles:

Elysian plain

Philemon and Baucis

Penelope’s shroud

Ariadne’s thread

The Fates(The Parca)

The punishment of Danaids

The honeymoon of Hyperminstra

Judith and the Head of Holophernes

Persephone in Hades

Judgement of Paris

Three apples – three women

Eve, Aphrodite, Snow White

Woman Clothed with the Sun

Beatrice takes off her Veil

Emese’s Dream